Lépten-nyomon azt halljuk, hogy milyen fontos egy párkapcsolatban a felek közti kommunikáció. Hogy mindent kommunikálni kell a másik felé, mindenről beszélni kell. „Mindent meg lehet beszélni.” Nem pedig némán elvárni, megsértődni, játszmázni.

Nos, van az a párkapcsolat, ahol az őszinte kommunikáció csak ront a fennálló helyzeten. Ahol csak akkor és csak annyit kell – lehet – kommunikálni, amennyit feltétlenül szükséges. A többi néma csend. Esetleg némi érdeklődés a másik irányába, de biztosabb, ha az sem. Ahol már a kérdésfelvetés is provokáció, nemhogy a kérés, eltérő vélemény, tényközlés.

Persze, az ilyen párkapcsolat nem a kommunikációtól romlott el. Azonban ilyenkor a kommunikáció önmagában egyszerűen nem segít, csak mélyíti a krízist, kidomborítja, eszkalálja azt. Ilyenkor a nem- vagy minimális kommunikáció hatékonyabb a „túlélés” szempontjából. Persze, ez is csak ideig-óráig. Mert elég egy „rossz” szó, akár kérdés formájában is, és elemi erővel robban az egész, s mindent elsöpör. Mivel ez a probléma nem a kommunikációban, annak milyenségében vagy hiányában gyökerezik.

A kommunikációnak ugyanis – abban az értelemben, hogy dolgokat egymással „megbeszélni” – csak egyenrangú, egymással mellérendelt viszonyban álló felek között van értelme, helye, létjogosultsága, módja. Olyan felek között, akik érett, egészséges, szuverén, kompetens személyiségek, és feltehetően egyébként is figyelembe veszik egymás érdekeit. Ahol mindenkinek egyformán fontosak az érzései, igényei, s egyik fél sem helyezi magát előtérbe a másik rovására. Ahol a kommunikáció nem a másik fél feletti hatalom, uralom fenntartásának, biztosításának eszköze. Ahol egyik fél sem legyőzni, irányítani akarja a másikat, rákényszeríteni világlátását, hanem nyitott tenyerén tartva szeretni. Ahol a kommunikáció nem abból áll, hogy az egyik folyton magyarázkodik, ez vagy az miért fontos, hasznos, legitim, stb. a számára, a másik pedig „jóváhagyja” vagy megtagadja azt. Ahol a kommunikáció a másik fél tényleges megértésére, érzéseinek elfogadására, az álláspontok, vágyak, realitások közelítésére irányul.

Minden más esetben a nyílt és őszinte kommunikáció csak olaj a tűzre. Mert mindig kitüremkedik a valódi probléma: a jelenlegi – hatalmi – helyzet tarthatatlansága, igazságtalansága; szembesít, de legalábbis megvillant, és ez valakit mindig feldühít…

Azt gondolom, hogy félrevezető, sőt, kifejezetten veszélyes és káros általános ajánlásként megfogalmazni a párkapcsolatok terén a nyílt kommunikációt, mint a problémák kezelésének és megoldásának mindenható eszközét. Ez ugyanis csak a nem-bántalmazó jellegű, alapvetően egészséges személyiségű, egyenrangú felek közti párkapcsolatot viszi előre. Megoldani ugyanis – akár kommunikációval, akár máshogy – csak olyan problémát lehet, amelyet mindkét fél akként érzékel, ami. A nem egyenrangú párkapcsolatokban pedig a valódi problémát – az egyik fél uralmát a másik felett – leginkább csak kerülgetik, mert vagy csak az egyik fél – jellemzően az alárendelt – érzékeli, vagy leginkább egyik sem.

A valódi probléma – mindkét fél általi – felismerése, feltárása és belátása hiányában pedig a kommunikáció „félrehord’: nem őszinte, nem a lényegről szól és „legjobb esetben is” nem old meg semmit, avagy az esetleges – egyik oldalról érkező – őszinte kommunikációra csak tagadás, vádaskodás, bagatellizálás a válasz, az eredmény pedig a krízis további mélyülése.

„Belátás”-ra a párkapcsolati helyzettel kapcsolatban pedig mindenkinek magának – és magától – kell jutnia ahhoz, hogy kialakuljon egy valódi mellérendelt viszony, a kommunikáció őszinte legyen, és tényleges eszközül szolgáljon a problémák megoldásához.

Ehhez fontos az egészséges önismeret (jé!…) – beleértve a felmenők életvitelének, motivációinak („örökségünk”) megértésére irányuló szándékot is –, továbbá a magunk és mások tisztelete (nahát!...), illetve az empátia. Legfőképpen pedig: minden körülmények közt őszintének lenni önmagunkhoz.

Cserhalmi Ágnes