Várakozni és hosszan hallgatni, türelemmel, csendben, megértően rámosolyogni, figyelni, hallgatni, elfogadni és ki nem mondani azt, hogy most már elég. Mennyit és meddig kell hallgatni vagy várni, megélni a csöndet? A sors és az élet sokszor úgy hozza, hogy a legtökéletesebb megoldás az, ha hallgatunk, ha kivárunk, ha sokszor megbocsátunk, ha türelemmel várakozunk arra, hogy majd eljön a mi óránk is, amikor ránk figyelnek, minket hallgatnak, értünk vannak.

Mégis mennyiszer és milyen sokszor kell csendben megfigyelni, hallgatva tudni, hogy most szavak nélkül kell kifejeznünk azt, hogy mindent értünk, hogy nem szeretnénk bonyodalmat, hogy nem akarunk hangosan küzdeni az igazságunkért, csak békességet teremtve magunkban és mások körül, a legkifejezőbb szótlanságot választjuk. Mindez megtör bennünket, a küzdelemre teremtett női akaraterő csorbát szenved ilyenkor? Vagy talán ez a legnehezebb? Hallgatni akkor, amikor nagyon jönnének, áradnának a szavak? Mindig más adja ki magából mindazt a belső feszültséget, ami bennünk is felgyülemlik? Nem. Csak szépen lassan, türelemmel megtanulni akkor és ott hallgatni, amikor kell.

Ez egy kötéltánc az ideghúrjainkon, ez egy néma sikollyal teli félelmetes egyensúlyozás nagy mélységek fölött, az élet mindent és mindenkit elnyelő szakadékai között. „Hallgatni arany”- tartja a bölcs mondás. Vagy egyszerű megalkuvás, gyávaság, beletörődés, a gyengék mindent elfogadása? Nem minden hallgatás értékes és érdemmel teli. Nem minden csendben figyelést követ nagy megkönnyebbülés, nagy megnyugvás, mégis a hallgatás és szavak nélküli belső hangokba burkolózás a legnagyobb nyugalmat, békét hozhatja el.

Talán minderről a magyar irodalomban a legszebben és a legnagyobb átéléssel, megtapasztalással Pilinszky János vallott. A költő már gyermekkorában dadogó nagynénjével való kommunikációja során megtapasztalta a kimondás küzdelmekkel teli voltát, a csend és a hallgatás megnyugtató valóságát. A költői vagy írói teremtő, alkotó munka legfontosabb eleme is a csend és a hallgatás. A meditációé is, ezért is elgondolkodtatóak Pilinszky János szavai.

„…De minden beszéd legmélyén csönd lakik. Isten minden beszédet fölülmúló csöndje, az a legfőbb és kimondhatatlan beszéd, mely szavainkban örökösen megtestesülni kíván, hasonlóképpen ahhoz, ahogyan az Ige testet öltött közöttünk…”

„A költő munkájának legalább akkora része a csönd és a hallgatás, mint a megnyilatkozás. Csakhogy többféle csönd, többféle hallgatás létezik. Az egyik például tehetetlenségből és tanácstalanságból fakad. Ez bizony keserves, s még részletekben is nehéz önmagunknak bevallanunk. De van aktív csönd és aktív hallgatás is, ami leginkább az atléták felkészülésére hasonlít. Ez jófajta csönd. Veszélye, hogy olyannyira megszokjuk, hogy többé nincs is kedvünk az aréna kétes nyilvánossága elé lépni.”